Kendall vagy fél órája elment, engem meg egyedül hagyott ebben a párás pinceszobában. Néztem a pislákoló villanykörtéket, amik egy-egy dróton lógtak lefelé a mennyezetről.
Az igazság az, hogy egyáltalán nem érzem magam biztonságban. Mi van, ha ezek az állítólagos LART használók átvernek, csak azért hogy addig kirámolják a lakásunkat? Nem vagyunk olyan hű de gazdagok, de azért megadjuk a módját az életnek. És mi van akkor, ha az a LART igazából egy rövidítés valamilyen bűnszövetkezet, vagy gettó számára?
Mert őszintén, ha igaz lenne mindaz amit Kendall mondott, akkor már hallanom kellet volna róluk ezelőttről.
De viszont annyit biztosan tudok, hogy meglőttek, és Kendall a medáljával gyógyította meg a sebemet, és az előbbi furcsa álom is mintha egy sugallat lenne, hogy tényleg bízhatok bennük.
De hülye nem vagyok. Nem maradhatok itt. Semmi sem támasztja alá azt, hogy ezek között az emberek között biztonságban vagyok. Félek. Azonnal el kell tűnnöm.
Felálltam és az ajtóhoz mentem. Valami oknál fogva rajtam volt a cipőm: lehet hogy le sem vették rólam. Megfogtam a hideg és nyirkos kilincset és óvatosan lefelé toltam. Nyitva volt.
Magam felé húzva próbáltam arra összpontosítani, hogy még véletlenül se csapjak zajt. Ez a nyamvadt ajtó többször is megnyikordult, én meg a fogamat csikorgatva káromkodtam magamban.
Amikor már elég tágra nyitottam ahhoz, hogy kiférjek rajta gyorsan kipréseltem magam. Megálltam.
Egy hosszú folyosó vezetett egyenesen előre, tíz méterenként a pinceszobában lévő villanykörte másaival kivilágítva. A távolban láttam egy kanyart, mély levegőt vettem és elindultam. A tökéletes csöndben a csizmám kopogása felért ezernyi robbanással. Zihálva vettem a levegőt, féltem hogy valaki észrevesz.
Elértem a kanyarhoz, a fal mellé húzódtam és óvatosan lestem meg mi vár rám. Egy ugyanolyan sötét folyosó. Nagyszerű. Mi ez, egy útvesztő? Most már szaporábban, bátrabban lépkedtem. Csak ne találjon rám senki! Csak találjam már meg a kijáratot!
Már szinte futottam amikor megláttam hogy a folyosó két felé ágazik. Ez egyik ág egy balra vezető újabb folyosó a másik pedig a lépcső volt felfelé. Rohanni kezdtem a lépcső irányába, az se érdekelt, ha most már tényleg meghallotta valaki, hogy itt vagyok. A csupán fémcsövekből álló létraszerűség nyirkos volt, akárcsak a kilincs. Ügyeltem, hogy nehogy lecsússzak. Remélem ez tényleg a kijárat. Sokáig másztam. Igaza volt Kendallnek amikor azt mondta, hogy több méterrel a város alatt vagyunk.
Felnéztem. Bingó! Közvetlenül a fejem felett egy kör alakú ajtó volt, pontosan olyan mint a csatornafedő ami a betonon szokott lenni. Felemeltem az egyik kezem és minden erőmet beleadva tolni kezdtem, míg sikerült arrébb taszítanom. Kimásztam a szűk lyukon és... Seattle egyik sötét sikátorában találtam magam. Felnéztem az égre amit most sűrűn csillagok borítottak. Meglepett, hogy ennyire tiszta az ég, általában csak augusztus elején lehet látni a csillagokat. Az eső sem esett, habár a távoli utca lámpájáról ideszűrődő fény megvilágított jó pár pocsolyát.
A levegő sokkal melegebb volt mint odalent. Felhúztam magam és teljesen kimásztam. Felegyenesedtem és próbáltam azonosítani a helyet: soha sem jártam még itt ezelőtt. Nem tétovázhatok azonnal el kell tűnnöm és segítséget hívnom. A házunkat kirabolták, a szüleim eltűntek és engem meg elrabolt egy emós vagy gót osztálytársam. Egyáltalán nem szeretnék vele és a többi taggal odalent maradni. Megdörzsöltem a combom mintha ezzel el tudnám oszlatni a belenyilalló fájdalmat. Csak a legközelebbi boltig kell eljutnom, hogy telefonálhassak vagy mentőt hívhassak. És természetesen a rendőrségnek is. Lezártam a föld alatti hely bejáratát, éppen indulni akartam amikor közvetlenül mögöttem megszólalt valaki. Halálra rémültem.
-Nocsak kislány, talán elegük lett belőled? -hangzott a sikátor sötét végéből egy gúnyos kacaj. Majd még több. Rájuk ismertem. Ők támadtak meg legutóbb. Hogy kerülhetnek most ide?
A szívem vadul dobogott, izzadt a tenyerem és alig mertem levegőt venni. Ennyi volt, nekem végem. Egyszer megúsztam de többé nem fogom.
-Na, mi az szöszi? - léptek előre pár lépést. Lassan hátrálni kezdtem.
-Jó estét.- köszörültem meg a torkom. Próbáltam magabiztosságot sugallni, de valószínűleg nem jött össze.
-Estét? - kacarászott az amelyik megszólított - Délelőtt tizenegy óra van!
Értetlenül meredtem rá, vagy nem ismeri az órát vagy komplett őrült. Felnéztem az égre, a csillagokra és már szólásra nyitottam a szám amikor észrevettem hogy a csillagok mozognak. És apró fémszárnyuk is van. Mi a....?
-Megkezdődött a százéves sötétség. És te sem tudsz már minket megállítani Agatha.
Az Agatha név hallatán valami végigfutott a testemen. Egy ismerős, borzongató érzés. Ezt a nevet már hallottam ezelőtt, de mégis valami sokkal mélyebbről tört fel belőlem. Mintha én lennék az az Agatha. Mindennél jobban szerettem volna a nyakamhoz nyúlni elővenni a nyakláncom és... de én nem hordok nyakláncot. Semmilyen ékszert.
Mire feleszméltem a gondolataimból már az egyik szorosan megragadott és betapasztotta a szám a kezével. Meg se próbáltam ellenállni. Nem volt értelme. Végem van. Nem tudom miért, de ezek a fickók meg akarnak ölni. Legalább az okát tudnám. Az okát, hogy miért történik ez velem. Könnycseppek gördültek le az arcomon. Bárcsak ez mind csak egy álom lenne. Felkelnék az ágyamban, a kék kutyás pizsamámban szaladgálnék a házban még 7:20-kor a hajvasalóm keresve, az öcsém és apám a reggeli sporthíreket néznék miközben reggeliznek, anya pedig előkészítené nekem azt a sárga esőkabátot amit annyira utálok. Ó, de jó lenne újra felvenni. Újra végigsétálni benne a suliban és kiröhögtetni magam. Újra veszekedni Kendallel. Újra megcsókolni Logant...
- ....hogy megint eljöttetek hozzám? Talán hiányoznak az ütéseim?- kérdezi egy gúnyos hang a háttérben. Pislogok párat, hogy tisztuljon a látásom és meglátom... meglátom Kendallt. Fekete bőrdzsekit visel, fekete farmerral és vastag talpú bakanccsal. A kezeiben pengéket tart, mindkettő olyan hosszú mint a karjai. Az egyiket felém lendíti és egyszerűen lecsapja az engem szorító fickó fejét. Amint összeesik sikoltok egyet és jómagam a földre rogyok.
- Loren, menj a körbe!- utasít és elsuhan mellettem hogy harcba szálljon a többivel is. Olyan gyorsan mozog, hogy szemmel alig bírom követni. Egymás után vágja le a támadóim végtagjait, amik szinte azonnal visszanőnek, undorítóan, teszem hozzá. Kendall azt mondta menjek a körbe. De ezzel mire gondolt? Miféle körre?
A mellettem eddig élettelenül fekvő fickó négykézlábra állt, tekintetét rám emelte. Szemében düh izzott fel. Ijedtem rákjárásban araszoltam hátrafelé, mire ő is lassan ugyan, de haladni kezdett felém. Már majdnem beért amikor rám akart vetődni, mire valami a betonnál is hidegebb fémes tapintású tárgyra tettem a bal kezem. Lenéztem. A csatornalejáró volt az. Gyorsan visszafordítottam a fejem és figyeltem ahogy elrugaszkodik és már felkészültem arra, hogy a lábammal próbálom magam védeni, de valamiért nem ért el hozzám.
Kendall még mindig a háttérben színpadiasan küzdött, de nem is ő segített. Hanem egy láthatatlan fal taszította el a fickót, aki égési sebekkel a testén hánykolódott és káromkodott a földön. Lenéztem a földre és megpillantottam egy sószerű anyagot körkörösen leszórva a lejárat körül. Talán a célra szolgálhat hogy ezek az emberek ne tudjanak lemenni oda. Hirtelen újra eltöltött a
bátorság és lábra álltam.
-Áuu- hallottam egy csapódást és az előttem mozgó árnyékokat próbáltam beazonosítani: Kendall a fal előtt feküdt miközben folyamatosan záporozták őt a kardcsapások amiket ő -ügyesen- kivédett. Mégis nagyon szorult helyzetben volt és én nem tudtam mit tegyek. Leszaladhatnék segítségért, de fogalmam sincs odalent mi merre van. És akkor jött egy gondolat. Egy gondolat, talán egy emlék vagy csak egy megérzés. Magam elé emeltem a kezem és koncentráltam hogy sikerüljön. Habár igazából nem tudtam mit is csinálok pontosan, de belül valami azt sugallta sikerülni fog.
Hirtelen abbamaradt körülöttem a mozgás, néma csöndbe burkolózott a sikátor.
-Ezt meg hogyan csináltad? - állt fel Kendall.
A támadóim jéggé dermedve álltak, Az egyik kardját felemelve a másik a földön fekve, harmadik felém fordulva és a többi is valamilyen mozdulat közepén volt. Ezt tényleg én csináltam.
Kendall egyenként döfte bele pengéit mindegyikük mellkasába, mire egyenként porrá hullottak.
-Mégis mi a fenét kerestél idekint te hülye liba? - sétált felém Kendall. Vállig véresek voltak a karjai, nyakán csúnya sebhely éktelenkedett. Mikor ő is beért a Körbe felé fordultam végigsimítottam a kezem a nyakán, olyan volt mintha nem is én irányítanám magam, és mielőtt elvesztettem volna az egyensúlyom és Kendall karjaiba hullottam volna ennyit mondtam:
-Beszélni akarok a Másodikkal.
Fogalmam sem volt mi késztette arra hogy ezt mondjam, és arról sem, hogy mit jelent.
De amikor elvettem Kendall nyakáról a kezem láttam, hogy begyógyítottam a sebét.
Ez volt az utolsó kép amit láttam mielőtt elájultam.
Mély csönd. Rengeteg ember. Magas házak. Rőzsék egy nagy kupacban. Középen betonoszlop kötelekkel. Erős kezek ráncigálnak felé. Nem ellenkezek. Végülés fogalmuk sincs mit csinálnak. Mindannyiukat manipulálták. Már késő meggyőzni őket. Nem is lennék rá képes. Kikötnek a betonoszlopnak, a lában elé több rőzsét és gallyat tesznek. Egy férfi az el nem követett bűneimet olvassa fel fennhangon. Ezek miatt a hamis vádak miatt vagyok itt. Végignézek az összegyűlt tömegen. Ők mind a halálomat jöttek megnézni. Talán szánalomból, talán szeretetből, talán csak azért hogy jót mulassanak. Ezt már nem tudom meg. Megpillantom Kendallt. Még mindig nem hagyta el a várost. Pedig megmondtam neki hogy meneküljön. Ha nem teszi őt is megölik. Könnyek peregnek le az arcán, de szemében düh izzik. Lesz rá alkalma hogy kiadja magából.
Sikolyra leszek figyelmes, fel-fel törő zokogásra. Meggyújtották alattam a rőzsét. A füst csípi a szemem, nem kapok levegőt. Bátran el akartam ezt viselni, de nem megy.
Kendall üvöltözik, de nem hallom mit mond. Ne aggódj, egyszer mindent elmondhatsz majd nekem. Türelem.
A forróság egyre erősödik, lángok mardossák a testem. Elviselhetetlen a fájdalom. De nem kiáltok. Ebben az életben nekem nem adatott meg az hogy kiengedjem a hangom. Hiába emlegetnek megváltóként, soha sem érdemeltem meg ezt ki.
A fájdalom teljesen megbénít, a ruháim és a testem is már-már teljesen elszenesedett. Megpillantom őt az égen. Ugyanolyan gyönyörű, mint amikor először láttam. Kinyújtja felém a kezét. Bárcsak én is kinyújthatnám az enyémet. De ide vagyok láncolva.
-Kapsz még lehetőséget. Kapsz még egy életet, melyet a helyes útra kell vezetned. De ez csak akkor teljesedik be, ha újból szükség lesz ránk.
-Ránk?- sóhajtom.
-A követőid újra és újra újjászületnek majd. De te csak egyszer jöhetsz vissza. Készen állsz velem jönni?
Bátran el akartam viselni, de nem megy.
Talán majd egyszer...
Egyszer újra..
Újra láthatlak Kendall.
